A ház idebent

Elődal

Ez itt az, mondhatta
nagyapám ugorva
le épp a kocsiról,
(bár akkor ugye még
csak apa lehetett,
tekintve, hogy anyám
meg csak hetedikes.)
Ez, mondta, s mutatta
telket a családnak,
két lány meg az asszony
ők meg még ott fönt a
platóról megnézték
Jó nagy lesz, mondta még
ott föntről nagyanyám,
és fel is húztak rá
egy akkora házat
amit jónak láttak
egy nagyobb családnak.


Fődal

Legjobb a kertje volt,
mindíg hűs, akkor is,
ha közben máshol meg
kánikula tombolt.
Mi meg egész nyáron
mezítlábazhattunk,
"mesztélláb"-így mondta
emlékszem, a papó.
A kerti növények
hűs fedezékéből
oroszlán meg dínók
támadtak álmomban
én meg csak szaladtam
előlük be gyorsan
a zöld ajtón, be a
házba és hallottam,
ahogyan karmolja
kintről az oroszlán,
haha, de bajosan
juthatott be végül.
Csináltunk bab-lugast
ketten a Klárival,
volt benne lámpa és
székek meg egy asztal.
S bár nem voltam túl vad,
Krumplibogarakat,
szám szerint vagy huszat
kis dobozba tettem
és meg is sütöttem,
nem nagyon lehettem
kegyetlen különben.

Legjobb a padlása,
titkoknak tárháza,
relikviák száza,
abból az időből,
úgy tizenkettőből,
akörül, nem tudom,
lényeg, hogy dédanyám,
takaros barna lány
kiment az usába,
fél falu utána,
azaz együtt vele
a legtöbb fiatal.
És Amerikában,
híres szivargyárban
a Méri dolgozott,
Pista meg naplopott.
Pistával összejött
Méri az usába',
hazajöttek aztán
és az ő ládája,
nagy, hajósládájuk
anyu füzetei
kisleány korából
a harmonikája
valaki kiságya,
az is csak ott pihent,
száradó lepedők,
darálók, reszelők,
szárazkenyér-halmok,
babafejek, pókok,
szappanok, kismacskák,
régi pénzkazetták,
amiből loptam is
párszor egypár százast
és szexújságokat
vettem én belőle.
Mit tegyek, sok minden
volt ott a padláson,
de azok persze nem,
megbántam azóta.

Legjobb a garázs volt,
döngölt földpadlójú,
és hogyha esett és
nem homokozhattam
kicsike koromban
a homokozóban,
fogta a dédike
a tojásos zsomport
összehordott nekem
egy kis homokdombot,
ott bent a garázsban,
és ott megtaláltam
azt a szuper rollert
amit csak későbbre
szántak ám énnekem
ott volt még a satu,
meg a görbenyakú
jó cipészkalapács
és ott a garázsban
lakott a Zsiguli,
"drapplada" másképpen,
öcsém ha idézem.

Legjobb az udvar volt,
mert kert és udvar is
volt ám, ha látnátok..
de nem láthatjátok
később még elmondom
egyszer csak azt látom,
hogy valami furát
csinál ott a Klári:
ültem a bicaján,
nem adtam oda ám
vissza azt őneki,
és csak a düh jött ki
akkor ott belőle,
de nem engem bántott,
hanem csuklójába
vájta a fogait,
nem értem máig sem.
Volt ott még sok minden,
egy lányra emlékszem,
őrá mindenképpen,
és én ott elnéztem,
tíz éves lehettem,
ahogyan gumiznak
unokatesómmal
piros harisnyába
a Dóra, s utána
mondtam hogy tanítson
engem is gumizni
persze nem érdekelt
a gumizás csak ő
és mikor mondtam, hogy
jöjjön, mert mutatok
sok minden érdekest,
pesze hogy pont akkor
jött érte valaki
s vitte el örökre
egyszer meg űrhajót
csináltunk dobozból
a szilvafára meg
nap-holdat-csillagot
volt komoly műszerfal
meg homokból fagylalt
jöttek a szomszédok
ehettek belőle.

Legjobb a kisgarázs
volt, mert ott rengeteg
magnak volt a helye,
tápoknak, mázsának,
nyulaknak, kapáknak,
biciklik, darálók
darazsak laktak ott,
egy régi motornak
letört lámpájában
laktak utóbbiak,
meg egyszer egy nyest is
lakozott a tetőn
egészen addig, míg
vidravas elkapta,
papó hintalábra
őt felakasztotta
okulásul minden
arrajáró nyestnek,
hogy a mi tyúkunkból
ti többé nem esztek.

Legjobb a konyha volt,
régen olajkályha
fűtötte, aminek
érdekes a rácsa,
meg a csiszolt kövön
sokféle ábrákat
vett észre a dédi,
kisszéken elülve
közel volt a kőhöz
azt hittem, boszorkány
volt, mert a kendője
az úgy volt megkötve,
és azt ő nem mondta,
hogy az a Méri ő,
aki tizenkettőbe
indult az usába,
mi ketten, dédike
vagyunk a családból,
akik kijutottak,
kár hogy rég meghaltál,
úgy beszélgetnék én
veled sok mindenről...
ahogy sokat mesélt
papó is apámnak
katonaévekről
közbe kente magát
borotvaszappannal
és ott a konyhába
szoktak ők kártyázni
néha szomszédokkal
s minden ebéd után
ott aludt a papó
egy olyan heverőn,
aminek szalmából
volt még a bélése,
komolyan, én láttam
meg minden esemény,
karácsony, ballagás
szülinap és húsvét
csak ide futott ki,
ide a konyhába.

Lejobb az volt, az a
tágas előszoba
elfért ott békésen
még harminc vendég is
a hosszú asztalnál:
rokonok, szomszédok,
messzi családtagok,
nagynéha jöttek csak,
de akkor járt nekik
a nagy eszem-iszom
és pontosan tudom,
hogy akkor fejlődött
ki bennem egészen,
hogy lassan enni jobb,
mert akkor nem kapok
letolást, hogy miért
nincs semmi előttem
a tányéron különben
hiába is mondtam,
finom, csak elég volt,
így aztán semmi gond
nem nagyon lehetett,
a tányéron mindig volt,
szép lassan megettem
azt az egy szeletet.

Legjobb a háló volt,
mert ott volt a jézus,
ott függött kereszten
mamóék fejénél,
ott volt a tévészék,
ahonnét tévézték
végig az estéket,
a dédi énvelem
megnézte a mesét.
abban a szobában
ott volt a szilveszter,
egyszer még négyen is
voltunk mi gyerekek,
és feldíszítettük
színes szerpentinnel
plafont, a falakat
aztán meg jól lejött,
de nem volt az se baj,
nem volt baj semmi se
és régi fényképek
lógtak a falakon
és én megébredtem
és még találgatnom
is jó volt éjszaka,
ki horkol jobban a
papó vagy a mamó.

Legjobb a nagyszoba
volt mert csak úgy oda
nem nagyon mentünk be,
csak néha hűsölni,
ünnepi szaga volt
annak a szobának,
vendégek, ha jöttek,
ők akkor bementek,
ott volt a szekrényben
pálinka, konyakmeggy
meg sok fadobozban
extra cigaretta
mindig szagolgattam,
hogyha ottaludtam,
akkor meg élveztem
reggel a felkelést,
mert akkor egy képen
rézdombornyomaton
szépmellű négernőt
láttam meg elsőnek.
Ott volt a fenyőfa,
üdvözlégy mária,
meg aztán miatyánk,
énnekem ebből állt
vallásos életem,
stille nacht végtelen
lejátszást követelt
attól a zöld gömbtől
amelyik játszotta.

Legjobb a fürdő volt,
fürödni mindig csak
kis vízben lehetett,
pöcegödör miatt
a csaphoz vezetett
esténként a mamó
megmosta arcomat
kicsike szivaccsal
és jó volt, nem szoktuk
otthon mi sohasem,
mindig csak régebbi
fogkrémek voltak meg
régebbi habfürdők
a vécéülőke
fából volt, s hidegbe
kezemre ráülve
melegítettem meg
nyáron meg az ablak
a magas szilvafa
zöld lombját mutatta
rögtön a Ráthmama
kerítése mellett
és olyan jó volt ott
akkor vécén ülni
miközben hallottam
ki beszél odaát.


Legjobb a dédié,
az volt, az a szoba,
akinek lakója
kenyeres pajtásom
volt nékem, cimbora
a homokozóba
elsüllyedt játékok
számtalan példányát
hoztuk mi felszínre,
nade most a szoba
a fontos, ott volt a
fehér husosláda
teli sok kramanccal,
meg a dédi ágya
rózsaszín takarón
ülve ott figyeltem,
a kakukkosóra
az előszobában
hogy méri az akkor
még végtelen időt.
Dédike szekrénye
nagy ruhásszekrénye
akadt ott nagynéha
déli mákostészta,
s ha jött a névnapom,
felhúzós pléhmajom.


Legjobb a pince volt,
a belső pincében
régebben semmi más,
csak egy nagy szénhalom
magasodott, aztán
sok minden elfért ám
miután áttértek
ők a gázfűtésre.
A papó kései
meg húsvágó bárdja
azok is ott voltak,
utóbbival várta
aktatáskájában
a lánya tanárját,
kábé hatvannyolcban
az beszólt anyunak:
"Nem gazdag a papája,
mégis, hogy csinálja,
hogy az a kerítés
ott terem hirtelen
százötven méteren
Mazsola utcába?!"
Hordók meg demizson
külön a plafonon
lógott egy farudon.
A polcon tojások
belül meg kolbászok
szunyogháló mögött.
és odalent töltött
anyu és a huga
rengeteg délutánt
a csirkét pucolták,
én messze futottam,
a szagát se bírtam,
de azért elvittem
macskáknak, ha lehet
kisgarázs elé a
büdös csirkebelet.

Legjobb volt az ólak
környéke, trágyaszag
jött ott a gödörből,
oda ment a mamó
csirkéket levágni
átvágta nyakukat
azok meg verdestek
sokáig, verebek
nézték az eseményt
cseresznyeágakról.
Tyukok meg az ólban
örültek és jól van,
mondták akkor nekem
ha látták hogy viszem
gilisztát, a pondrót
a cserebogarat
s hajítom be nékik
örülnek, széttépik
szinte egymást érte.
Hátul meg kisgarázs
mögött a füstölő
állott, most kőhalom
pedig én nem tudom,
hány pár kolbászrúdra
mondhatták miatta,
"Miklós bácsi, én nem
értem, hogy miért nem
sikerül énnekem
olyanra, mint neked,
legmélyebb tisztelet"


Utódal

Szép lassan meghaltak
mind, szépen mindnyájan
messze elköltöztek
egy másik, nagy házba
valahol odaát
s tárgyak holt halmazát
hagyták lentiekre,
akik elosztották,
legyen egy kis emlék,
régi donaldkacsás
kopott szappantartó
jutott pont énnekem,
és furán éreztem
én mindig magamat,
amikor elmentünk
az öreg ház mellett,
amiben nem lakott
már senki legvégül,
s tudtam, hogy megszépül
minden és idebent
mindennek lesz nyoma,
s nem veszik el soha
egyetlen szobának
egytelen sarka sem,
egyetlen növénynek
egyetlen magva sem,
akkor sem, ha padlás
háborítatlan és
álmos magányába
behasít az éles
napsugár a tetőn
amikor letépi
valami erős gép
háznak a tetejét,
ledönti buldózer
a falat, amit vert
agyag után modern
égetett téglából
vaskosabb fajtából
épített nagyapám,
káromkodnak is tán
a bontómunkások,
hogy ez milyen vastag,
hiába, sokaknak,
énszerintem három
generációnak
csinálta nagyapám.

Járdát ha feltörik,
nem látják, hogy szökik
ég felé a sok kis
megkövült emlékkép
nem látják a papót
ballagni a járdán
éveken kersztül
hátra a tyukokhoz,
felnyúlt az ágakhoz
szakitott egy meggyet
szétverik a régi
mohos betonkádat,
leányka-anyámnak
régi kedvenc helyét
még kicsi korában,
bent ült a vizében,
kártyázott, idétlen
dolgokon nem törte
épp akkor a fejét.

Szőlőt, ha kitépik,
biztos, hogy nem rémlik
fel nekik a tarka
szép nagy kandúrmacska
név szerint Olivér,
ki sokszor az egér
megevése után
ott fent egy keresztfán
a szőlő tetején
szokott mászkálgatni...
Hogy lehetne tudni!


Nincs már ott semmi sem,
nem kell már elfele
fordítsam a fejem,
ha megyek előtte,
más már ott az egész,
háznak csak hűlt helyét
látom már, a garázs
áll már csak egyedül
az emlékezik csak
mireánk egyedül
aztán majd összedűl
az is, ha útban lesz
az újabb rendszernek,
mely szerint társasház
tizenöt lakásos
épül majd a helyén
a háznak s a kertnek
és majd csak nevetnek
egyet az emberek
azon hogy hogy lehet
ilyen vicces neve
annak az utcának,
hahaha, Mazsola,
mondják majd egymásnak,
vicces, nem? Mazsola!
aztán majd ráállnak
saját dolgaikra
sosem lesz fogalmuk,
hogy mik is történtek
régebben odalent
a beton alatti
régebbi világban
ahogy nekem sincsen
fogalmam, azelőtt
mi volt itt, ahol most
ezen elmélkedem.

Szép az emlékezet,
mit neki elmúlás,
megleli, s hangyaként
görgeti kicsit még
emlékek morzsáját,
aztán betuszkolja
belülre, a bolyba,
az ajtót becsukja,
odabent halmozza,
néha átcsámcsogja.
Semmi sem az végül,
aminek elhittük,
kár vele számolni,
s csak akkor derül ki,
hogyha majd mirólunk
megírja valaki.