
Az erdeti Caravaggio-képet lásd itt:
Mér’ van az, ha reggel felkelek velem kel ő is? Ha kinézek az ablakon, ő is kinéz. Hiába dörzsölöm a szemem sarkából látom. Nem engem figyel. Nincs rá szüksége. Jobban ismer, mint én magamat. Nézi, mit nézek. Már szinte hallom a kérdését: “Van valami dolgod mára?” Legszívesebben szétvágnám darabokra, míg ízzé-porrá nem olvad minden, levágnám láncfűrésszel, lenyúznám elevenen. Vagy ez én vagyok? Csak a fejemben van és ha hirtelen odafordulok eltűnik. De ottmarad a szemem sarkában. És figyel.
Na szevasztok!
Látod te a csíkosok oldaláról nézed, én a pöttyösökéről. Mégis itt állunk. Ugyanaz a sárgolyó, ugyanazok a jelek mutatják az utat neked is - nekem is. Mégis van aki előrébb, van aki oldalvást áll. És van aki csak a háttérből figyel. És talán röhög rajtunk! Csendben, anélkül, hogy bármelyikünk észbekapna, élvezi, közönyös, vigyáz ránk, vagy nagyívben leszarja, mit… De így jó ez. Sok határ, ami a földet a víztől az égbe viszi.
Minden reggel.Míííííndeeeeen Reeeeeggeeeel.Felkelsz. Tudod hogy van dolgod, beosztod az időd. Munka, szórakozás, lélek, test, barát, család, mindenki megkapja amit aznapra szántál neki. Behódoltál. Jó ez így?
Akármennyire is igyekszem küzdeni ellene, annál hatalmasabb. Már abba is belszól, amit írok. Túlnőtt rajtam. De néha kedves velem. Ha elfogadom, akár együtt is élhetünk. Élhetünk.
Kedves képeslap-olvasó!
Ma este táncolni megyek. Társaságba, a fonóba! Táncolni fogok és ő majd csak nézheti… Hehehe. Ma nem sötétíti el a kép nagy részét. Bizony ünnep az ilyen alkalom. És most csá!