Diafilm

Adásszünet, ülök a megnyugtató sötétben az ágyban. Nyikorgás a képek között, égett gépszag, anyu hangja, táncoló porszemek a fényben. És színes képek a falon, ahol az előbb még semmi sem volt. Az elején és a végén pedig az elmaradhatatlan olló. Nekem ez a diafilm, és most rajzolhattam egyet! Pár kocka következik itt ízelítőül:

Kapható a játékboltokban!

Francia kártya

Fosszilis apokrif

21. Nevezé pedig Isten a szárazat földnek, az egybegyűlt vizeket pedig tengernek. És látá Isten, hogy jó.

22. Azután monda Isten: legyenek utak szilárd burkolattal, mely elvezetnek A-ból B-be és vissza. Legyenek fő- és másodrendű utak az ő nemök szerint, nemzetközi főutak és autópályák az ő nemök szerint.

23. És lőn.

24. Teremté azután Isten a szárazföldi vadakat nemök szerint, a barmokat nemök szerint, és a földön csúszó-mászó állatokat nemök szerint. És látá Isten, hogy jó.

25. És lőn este és lőn reggel az ötödik napon.

26. És monda Isten: teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra, és uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a barmokon és mind az egész földön, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon.

27. És teremté Isten a kétkerekűeket, a négykerekűeket nemök szerint, kétüteműeket, négyüteműeket, nemök szerint. És látá Isten, hogy jó. És adá Isten azokat az embernek, hogy eljussanak velük A-ból B-be. És látá Isten, hogy ez jó. És látá az ember, hogy ez igen jó.

28. És lőn nagy berregés és fékeknek csikorgatása.

29. És lőn sok közúti baleset és sok vér kiontatik. Temérdek szárazföldi állat, barom és földön csúszó-mászó állat elgázoltatik. És láták az állatok, hogy ez nagyon nem jó. És látá az ember, hogy ez tényleg nem jó, de ez van.

30. Bocsátá pedig Isten a földre a dugókat és a pályamatricát, de rend nem leend.

31. Bocsátá akkor Isten a földre a fosszilis energiahordozóktól való függést, melyek hamar kimerülvén békesség hozatik, és újra tejjel és mézzel folyó Kánaán leend.

És látá Isten, hogy ez jó.

32. És mondá Isten, van még pár dolog a tarsolyomban. De az ember nem látá, nem hallá ezt meg a nagy füstben és berregésben.

33. Nem lőn világosság.

Borító

1-2

3-4.

5-6.

7-8.

9-10.

Log

Örömhír

A Tchibo fennállásának 60 éves évfordulójára ajándékbögréket csomagol a kávékhoz. Ebből az alkalomból pályázatot írt ki a designra, ami majd a bögréket díszíti.
Örömmel jelenthetem, hogy megnyertem!!! :))
Az én négy rajzom lesz rajtuk!!!

Négy nőci, négyféle kávéhoz:

Cappuccino

Latte macchiato

Espresso

Caffé lungo

NEMSOKÁRA A BOLTOKBAN!

Fekete tyúk

Vándor

Halaim

Aranyhalaim

Mozdony

Piros vonattal az álomba

November

Az ősz egyik utolsó hetében egy halfej vert tanyát a Moszkva téren.

Talán ételosztás után dobta el egy hajléktalan, de az is lehet, hogy mindig is ott volt. Szemei helyén a szürke üreg vakon tekintett a világba, feje pedig arca jobb oldalán nyugodott, mintha okosan hallgatózna, és egyben tátott szájjal ámulna is azon, amit hall.

Napokig csak hányódott otthontalan, ide-opa görgött kúp-fején a talpak alatt, és sehol sem tudta megvetni a lábát.

Egy nap aztán megpillatott egy kellemes kis helyet a 18-as villamosmegálló betonpereménél, a zöld partoldal felől. Közelebb érve óvatosan körülnézett, nem foglat-e zug, nem ugrott-e el gazdája csak ide a virágárus nénikhez tereferélni, vagy az éjjel-nappali közértbe egy kevertért. A hely – most már bizonyos - őrá várt. Kényelmesen elhelyezkedett, kinyújtóztathatta elgémberedett tagjait, és alaposabban szemügyre vette új környezetét.

Először is lábakat látott, sok-sok lábat, mozdulatlan láberdőt. Magassarkú cipős irodista hölgylábakat látott, pipaszár fiúcskalábakat és sportcipős lánykalábakat színes harisnyákban, oszlopszerű, fehér konyhásnénilábakat kékes visszerekkel, és csíkos nadrágos, kopott cipős szakibácsilábakat, bottal. Senki sem figyelt, így a halfej fesztelenül tanulmányozhatta őket. A lábak nem álltak ugyan szóba vele, de a halfej szerény volt, boldog volt hogy egyáltalán megállapodhatott.

A napok ismétlődő változatosságal teltek. Figyelte a szeszélyes időjárást, a csonka fákról szállongó sárga leveleket, a forgalom türelmetlen és állandó zaját, a jövő-menő villamosokat és a metrókijáratnál valamint a lépcsőkön szüntelenül áramló nyugtalan embertömeget, akik közül továbbra sem vette észre őt senki. Valami elkezdett sajogni ott belül, először maga sem tudta az okát. Aztán lassan rájött. Figyelmet akart, törődést, és az emberek háta és rohanó közönye lassan kezdte őt bosszantani. Kiáltani szeretett volna: „Hé, emberek, itt vagyok! Szeretlek benneteket!” De nem tudott kiáltani.

Ekkoriban, tehát letelepedése után nem sokkal a halfej émelyítő, édeskés rothadásszagot kezdett árasztani. A szag kis hullámokban szakadt ki belőle és szinte látható felhőként lebegett a megállóban, a villamosra várakozókat jótékonyan beburkolva. Az emberek idegesen néztek először egymásra, aztán hallgatólagosan megelőlegezték egymásnak a bizalmat, hogy na nem, ennyire mégsem lehet büdös a másik, és fejüket kapkodva próbálták megpillantani a szörnyű szag forrását. A halfej sértődötten elfordította a fejét, de mivel mindenki szeme előtt volt, láthatatlanná vált.

Egy hideg éjszakán a csendes esőben, amikor a néptelen téren csak a neonreklámok égtek szigorú, hideg fénnyel a tócsákban, a halfej zokogott. Siratta önmagát, a közönyös lábakat, a szeretelenséget, a monoton életet.

Reggel frissen ébredt. A késő őszi napsütésben csendes derűvel nézegette a feketemunkások tanácstalanul ácsorgó csoportjait, a temetőbe igyekvő szatyros nénikéket, az ismerős szagot árasztó bolond paplanos vándorokat, a nemtörődöm fiatalokat, akik félrelökték az öregeket felszálláskor és a goromba öregeket, akik félrelökték a fiatalokat felszálláskor.

Teltek a napok, a halfej pedig várt, maga sem tudta mire.

Elviselhetetlen bűze aztán először csak csökkent egy kicsit, majd lassan alábbhagyott. Négy nap alatt teljesen megszűnt, és átadta a helyét valami éteri, tiszta ragyogásnak, mely egy mindent egykedvű optimizmussal szemlélő, megvilágosodás-közeli lelkiállapottal párosult. Megállapította, hogy itt, a 18-as megállójában az emberek valójában megpihennek kicsit, szinte oldottan nézelődnek, várva ugyan a villamost, de boldogan kiélvezve a várakozás adta dologtalan percek nyugalmát. A halfej látta ezt, és büszkén ki is húzta magát, gondolván, azért ez kicsit az ő érdeme is. Boldog volt.

Aztán egy nap valami megváltozott. Rövidültek a nappalok, a nap alacsonyabbról tűzött. Csípősek lettek a reggelek, és tompábban szóltak a bódékat ácsoló munkások felől jövő hangok. A halfejen erőt vett egyfajta tétova, érzelgős kedélyállapot. Régi kedves emlékek jutottak eszébe, egykor volt illatok, elfelejtett arcok, elmúlt karácsonyok.

Beköszöntött a tél.